Ajánlott linkek

Német szótár

Angol szótár

Európai unió térképe

Történetek ménfőcsanaki emberekről, családokról:

Ez a "menüpont" nem lett tervezve, de jött egy kedves email és mégis lett. Kérem, hogy hasonló történetekkel, képekkel tiszteljétek meg a honlapunkat. Várom és teszem fel valamennyit szeretettel: Stibi

	13.	Búcsúzunk Gyirmóty Józsefné, Józsa Margittól.
	12.	Németh Lajosné Babi néniről néhány sor.
	11.	Németh József mesél 90 évről >
	10.	Hétköznapi hősök - Riport Gellér Éváról és a mentősökről
	9.	Utolsó nap az emlékszobában. Búcsúzik Gabi néni...
	8.	A legidősebb ménfőcsanaki lakosok emlékei
	7.	Weller Béla emlékezik Csehy Józsefről
	6.	Berghold Zoltánné tanítónő nyugdíjba vonul. Így búcsúzik kedves iskolájától:
	5.	Buza Natália életrajza.
	4.	Horváth Nándorné Melinda búcsúzik óvodánktól
	3.	Osztálytalálkozó 2003-ban 50 éve végzett ménfőcsanaki diákok
	2.	Csehy József: Mesél a Vasdiplomás tanító magáról, életéről.
	1.	Dédapám, Weller András története

Németh Lajosné, Babi néni

Németh Lajosné szül. Kovács Mária, 1921-ben született a Rábapatonához tartozó Ikrény-pusztán. 1944-ben ment feleségül Németh Lajos kereskedőhöz. Két fiúgyermekük született.

Az elemi iskolát Ikrényben kezdte, majd Győrben az Orsolyitáknál végzett. A tanítói képesítését is az Orsolyitáknál szerezte 1941-ben.

1941. szeptemberétől Bársonyos Öreghegyben tanított 3 éven át 8 osztályos iskolában. 1948-ban Ménfőcsanakra került a család. Férje üzleteinek államosítása után tanítói állást nem kapott, ezért a kereskedelemben helyezkedett el. Pénztárosként dolgozott 3 éven át.

Ezután a győri Kossuth Lajos Általános Iskolában tanított, ahonnan nagy örömére Ménfőcsanakra került. Mindig 4. osztályosokat taníthatott, ill. felsőben, 5-6. osztályban kézimunkát, magyart, matematikát. Tanítványai nagyon tisztelték és szerették, bár szigorú volt, de következetes és igazságos.

1976-ban ment nyugdíjba. Kitüntetést vagy jutalmat soha nem kapott.

1995-ben meghalt a férje, azóta egyedül él. 2002 óta rokkant.

Lejegyezte: Németh Péterné Gizike

Gellér Évi tősgyökeres csanaki, a Győri úton a malommal szemben laktak. Itt a csanaki iskolában 1981-ben végzett. Szorgalmas, jó tanuló kislány volt. Minden vágya az, hogy mentős legyen, az embereken segíthessen. /A múltkor szerepelt a Fábry showban is a Győrffy Pállal együtt./ A Révai gimnázium elvégzése után 3 évig a győri kórházban dolgozott, közben elvégezte az általános ápolóit, majd felkerült Pestre, ahol mentőtiszti iskolába járt, majd a főiskolán egészségügyi szakmenedzser szakon végzett. Édesanyja Regner Margit, magyar-történelem szakos tanár, aki hosszú évekig Koroncón tanított, onnan is ment nyugdíjba. Édesapja buszsofőr volt. (Németh Zoltánné, 2009. 07. 12.) Az 1979-ben készült fotón a felső sorban jobbról a harmadik Gellér Éva. Nagyobb képért katt >

Hétköznapi hősök - Riport Gellér Éváról és a mentősökről

Gellér Éva egyike volt az első női mentőtiszteknek Magyarországon. A szerény, de határozott fellépésű nő jelenleg egy mentős egységet vezet a Budai Mentőszolgálatnál. Őt és csapatát kísértük el egy bevetésre.

Vasárnap délután két óra körül érek ki a Szent Imre kórházba, ahol a Budai Mentőszolgálat mentőtisztje, Gellér Éva, és csapata reggel héttől este hétig ügyel. Éva szőke hajú, csillogó, barna szemű hölgy, közel a negyvenhez. Igazi kuriózum. Nem csupán azért, mert az első női mentőtisztek egyike volt a nyolcvanas évek végének Magyarországán, hanem azért is, mert környezete az egyik legjobb mentőtisztnek tartja. Azzal kapcsolatos lelkiismeret-furdalásom, hogy hátráltatom az itt dolgozók munkáját, hamar elpárolog, amikor látom, hogy Éva, és csapatának másik két tagja - Géza, a sofőr és Milos, az ápoló - mennyire közvetlenek és segítőkészek. A szoba, amit a mentősöknek elkülönítettek, nem túl nagy, és a berendezés is elég puritán. Három ágy, egy asztal, egy adóvevő készülék és egy rádió, amivel az itt tartózkodóknak be kell érni. A szobához tartozik egy előtér, és egy viszonylag tágasabb konyha is, ami kávéfőzésre és ételmelegítésre kiválóan alkalmas. Éva és csapata itt tartózkodnak a két bevetés közötti időszakban. Lehuppanunk az ágyakra, és várunk.

A cikk további része a Nők lapja Cafe oldalain itt >

Utolsó nap az emlékszobában

Galgóczi Károlyné Gabi néni 18 éven át vezette a Bezerédj-kastélyban található Galgóczi Erzsébet Emlékszobát. 2009. június 30-án búcsúzott el munkatársaitól, akikkel együtt dolgozott, s az intézménytől melyben otthonra lelt a Kossuth-díjas írónőnek, Galgóczi Erzsébetnek a hagyatéka. A munkát, melyet példás módon végzett, mindvégig az írónő munkássága iránti tisztelet és megbecsülés hatotta át.

Ménfőcsanak, Galgóczi hírneve és nyugodtan mondhatjuk, a magyar irodalomtörténet számára is maradandót alkotott gyűjteménykezelőként, szakemberként, a tárgyi és a szellemi hagyaték gondozójaként egyaránt. Elsősorban úgy érhette ezt el, hogy kiváló kapcsolatokat ápolt Galgóczi írótársaival, a kortárs irodalomtörténészekkel, a kritikusokkal, a filmes szakemberekkel a helyi és az országos irodalmi műhelyekkel, de a közművelődésben és közgyűjteményekben dolgozó kollégákkal is. Az általa szervezett irodalmi műsorok okán előadóművészekkel, színészekkel is élénk volt a kapcsolata.

Meghívására elsőre igent mondtak olyan országos hírű előadók, mint pl. az irodalomtudós Czine Mihály, Pomogáts Béla vagy Borbándi Gyula irodalomtörténészek. /Népi írók sorozat előadói voltak/ Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke, Mezey Katalin költő, műfordító, Bata Imre az Élet és Irodalom főszerkesztője stb. /megemlékezések, évfordulók előadói voltak/.

A Bezerédj-kastély és az emlékszoba vendége volt többek között Jókai Anna, Baranyi Ferenc, Rakovszky Zsuzsa, Bánki Éva írók / Ők a Magyar Írónők sorozatban szerepeltek szerzőként vagy beszélgetőtársként./

Az emlékszoba vezetője éveken át tartó gyűjtő, előkészítő és/vagy szerkesztőmunkát végzett a következő négy kiadványban: az 1993-ban megjelent Galgóczi Erzsébet Emlékkönyv, a ’96-ban Műhely különszámaként megjelent Vidravas regénye, az írónő halálának 10. évfordulójára kiadott Emlékalbum, valamint a Galgóczi teljes életművét átfogó Bibliográfia megírása és kiadása is nevéhez fűződik.

A Galgóczi életét és munkásságát bemutató Mérföldkövek című 20 tablóból álló „hordozható” kiállítás létrehozásával és” utaztatásával” sok helyre /iskolák, művelődési házak, Könyvszalon/ eljutott az emlékszoba újabb üzenete.

Azért, hogy a jövő generációja, is megismerkedhessen a ménfőcsanaki parasztsorsból európai hírűvé vált írónővel, kollégái segítségével olyan fényképes ismertetőt készítettek mely a kisdiákok számára is érthető közelségbe hozta Galgóczi gyerekkorát, iskoláséveit, és az írói pályájára indulását. Ezt azok a diákok kapták kézhez, akik részt vettek a Galgóczi életét és novelláit bemutató rendhagyó irodalomórákon.

Bende Ildikó színművésznővel a megye 30 településén több mint 150 alkalommal a tartottak ilyen órákat a szigetközi és rábaközi kisiskolákban. A középiskolákban a háborús és az ötvenhatos eseményeket tartalmazó Galgóczi novellákat ismertették az érettségire készülőkkel.

Gabi néni közben lelkes kutatómunkát végzett a megyei és országos levéltárakban, a városi és megyei könyvtárban, s ha kellett plébániahivatalokba, egyházi irattárakba is elment.

Régi térképek, birtoklevelek, és anyakönyvek között kereste, kutatta és gyűjtötte össze a Galgóczi családra és Ménfőre vonatkozó adatokat. Így készülhetett el a Galgóczi család családfája/genealógia/, a ménfői földbirtokos családok /Pokyak, Eszterházyak, Bezerédjek/, a kápolna, a kastély és a ménfői mozi története. A helyismereti gyűjtemény rendezése eredményeként elkészítette Ménfőcsanak bibliográfiáját és kronológiáját valamint a Hegyalja újság 1989-1994.évi számainak repertóriumát.

Többször tartott előadást egyéb helytörténeti témákban is. Feldolgozta a ménfőcsanaki irodalmárok /Galgóczi, Pomogáts, Sulyok/ rokoni kapcsolatát.

Gülch Csaba költő, újságíró rendszeresen publikálta a Bezerédj-kastélyban és az Emlékszobában történteket a Kisalföldben. A Hegyalja és Világosvár újságok pedig gyakran közölték Gabi néninek Galgóczival vagy helytörténettel kapcsolatos „közzétételeit”.

Életre hívója és egyik szervezője volt Sulyok Vince író, költő 70 ill. 75. születésnapjának tiszteletére rendezett eseményeknek, melynek hatására a Norvégiában élő író felajánlotta a könyvgyűjteményének egy részét a Ménfőcsanaki Petőfi ÁMK-nak emlékszoba létesítésére.

„Galgóczi Erzsébet megkapta szülőföldtől, amit egy művész megkaphat”- vallja Gabi néni.

Horváth Sándor Domonkos igazgató javaslatára 2003-ban róla nevezték el a győri városi könyvtárat. Ménfőcsanakon 2004-ben Baksa Kálmánné közbenjárásával - utcát neveztek el róla az új lakótelepen, és emléktáblát helyeztek el a kastély falán.

A vendégkönyvek tanúsága szerint a 18 év alatt közel ötvenezer látogatója volt az emlékszobának. Közülük számos híres közéleti személyiség, politikusok, irodalmárok, művészemberek, akik beírásaikkal is jelezték, hogy fontos számukra a Kossuth-díjas író emlékét méltóképpen megőrző hely. Jó hírét vitték Ménfőcsanaknak ezáltal is.

De talán ennél is fontosabb az a legnagyobb részt gyerekek, diákok, tanárok és Galgóczi olvasói által beírt sok-sok őszinte bejegyzés, melyben köszönik

„ az élményt, s az értő tárlatvezetést”.

Csak remélni lehet, hogy ez által gyarapodott a Galgóczi műveit olvasó és értők tábora és legalább olyan bátor, őszinte és szenvedélyes igazságkereső emberek nőnek majd bele jövő társadalmába is, mint amilyen Galgóczi Erzsébet volt.

Galgóczi Károlyné Gabi néni „hivatalból” mint gyűjteménykezelő, magánszemélyként, mint rokon, és irodalmat szerető mindent megtett azért, hogy így legyen!

Kiváló munkáját 2000-ben „Győr Közművelődéséért” díjjal ismerte el a város kulturális vezetése.

Kedves Gabi néni, a szálak melyek az emlékszobához kötik nem szakadnak el csak megnyúlnak.

Létrehozója számára az emlékszoba ajtaja örökre nyitva áll!

Bízunk benne, hogy otthonában is folytatja majd azt a 18 éve megkezdett szép munkát, melyet feladatul most ránk hagyott.

Mindehhez jó egészséget, sok erőt és kitartást kívánunk Önnek és Családjának!

A Bezerédj–kastély valamennyi munkatársa nevében, őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

Juhász Tibor művelődésszervező, gyűjteménykezelő. Ménfőcsanak 2009. június 30.

Emlék tanítómról - Csehy Józsefről

Az 1944-45-ös tanév februárban befejeződött. A II. világháború vége felé jártunk. Abban a rövid tanévben tanított a Tanító úr. Hamar megszerettük. Fiatal, agilis ember volt, tele energiával, hivatástudattal. Minket, az akkor negyedikes kis nebulókat is Ő tanított. Sokan voltunk az osztályban, de rendet tartott. Sok alapigazságot tanultam meg Tőle, amelyek csak később tudatosultak bennem. Ő mesélt nekünk először a réteges öltözködés, a lassú evés, a köszönés fontosságáról.

Aztán 1945. május 9-én, a 4. osztály után beírattak a Gárdonyiba. Más világ kezdődött. Gyalog jártunk Győrbe, iskolába. 11 éves voltam, nagyon kimerültem a bejárástól. Sok minden hiányzott a tanuláshoz, ceruza, tinta, füzetek. A sok nehézség mellett kellő kitartással sikeresen elvégeztem a polgárit. Aztán 1948 nyarának végén Józsi bácsi előadást tartott a kultúrházban a fiataloknak. Az előadás után könyveket osztott szét a jelenlevők között. Jelentkeztem és én is és kaptam egyet. Az inkább notesznek tűnő kis könyvecske tele volt nevekkel, statisztikákkal, számokkal. Már ott bele lapoztam és alig vártam, hogy haza érjek és olvashassam. Nagyon bele szerettem a könyvbe, többször végig lapoztam, olvasgattam, tanulmányoztam aztán azt vettem észre, hogy újból elölről olvasom az egészet. Friss kiadás volt, a londoni olimpiáról szólt. Az évek során szinte kívülről megtanultam az egészet, mert nagyon sokszor elolvastam. Később az osztályunkban már mindenki tudott a szenvedélyemről. Ennek a kis könyvecskének a hatására aztán később már tudatosan kerestem a sporttal, történelemmel, földrajzzal kapcsolatos kiadványokat és az olvasás rabja lettem a mai napig. Tanító Úr nem tudhatta, hogy milyen hatással volt az életemre a tőle kapott kis lexikon, hiszen a magvető ember nem tudja, hogy a sok szem közül melyik hova kerül, így a Tanító Úr sem tudhatta, hogy melyik szava, cselekedete kiben milyen nyomot hagyott. Én tudom, hogy Ő adta meg az első impulzusokat, ő szeretette meg velem az olvasást, amelyben most is örömömet lelem. Ő általa ismertem és értettem meg az olimpizmus eszméjét, amely a békéről szól és talán sosem volt rá annyira szüksége a világnak, mint napjainkban. Kedves Tanító Úr- köszönet érte! Tisztelettel volt tanítóm emlékére: Weller Béla

Csehy József rövid életrajza itt.

Szomorú, de kedves eseményre gyűltünk össze nemrég az Ibolya csoportban. Ismét egy munkatársunktól búcsúztunk, Horváth Nándorné Melinda nyugdíjba vonulása alkalmából. Kérése az volt, hogy legyen vidám ez a találkozás, ez teljesült is, de a nevelőtestület közös éneklése meghatotta mindannyiunkat. Melinda 26 évig dolgozott a csanaki óvodában. 1981-ben ménfőn kezdte meg óvodás éveit. 1988-ban került fel a Torda óvodába, ahol az Ibolya csoport dajka nénije lett. Kollégáival őszinte, emberi és önzetlen munkatársi kapcsolatot alakított ki. Kedves, mosolygós egyéniségével lenyűgözte a gyermekeket is, munkájával őket szolgálta. Mindig nyugodt és türelmes volt, s ha kellett ápolta a szülők és munkatársai lelkét. Nagyon fog hiányozni közösségünkből, de most családjának nagyobb szüksége van Rá. Nagyon jó egészséget, kitartást kívánunk, és mindig visszavárjuk egy kis meghitt beszélgetésre!

BÚCSÚZOM TŐLETEK…

ELÉRKEZETT A NAGY NAP! NYUGDÍJAS LETTEM!

ÁLMATLAN ÉJSZAKÁIMON SZÁMBA VETTEM EZT A 26 ÉVET.

BIZONY SOK MINDEN TÖRTÉNT AZ ÉVEK SORÁN. KAPTAM EGY NAGY ADAG BOLDOGSÁGOT, MEGTŰZDELVE GONDDAL, BÁNATTAL, AGGODALOMMAL.

EBBEN A 26 ÉVBEN TI IS BENNE VAGYTOK. VELEM SÍRTATOK, MIKOR HIRTELEN ELVESZÍTETTEM A SZÜLEIMET, VELEM ÖRÜLTETEK A GYERMEKEIM ESKÜVŐJÉN.

ÖRÖMMEL GRATULÁLTATOK A KIS UNOKÁIM SZÜLETÉSEI ALKALMÁBÓL.

VELEM AGGÓDTATOK A FIAM BALESET UTÁNI FELÉPÜLÉSÉÉRT, ÉS MOST IS VELEM AGGÓDTOK A FÉRJEM EGÉSZSÉGÉÉRT.

VIGASZTALÓ SZAVAITOKKAL ERŐT ADTOK.

KÖSZÖNÖM, HOGY MINDIG MEGHALLGATTATOK, TANÁCSOT ADTATOK ÉS KÉRTETEK, BIZALMATOKBA FOGADTATOK.

KÖSZÖNÖM, HOGY MÉLY ÉRZÉSŰ, LELKIZŐS BESZÉLGETÉSEK RÉSZESE LEHETTEM!!!

ENGEDJÉTEK MEG, HOGY MOST EGY EGYSZERŰ, DE NAGYON IGAZ MESÉVEL BÚCSÚZZAM TŐLETEK!

HANGYAMESE

EGYSZER VOLT, MOST IS VAN, MÉNFŐCSANAK KELLŐS KÖZEPÉBEN TALÁLHATÓ HÁROM CSODÁLATOS ÓVODA!

EZEKBEN AZ ÓVODÁKBAN DOLGOZIK KÖZEL HARMINC SZORGOS KIS HANGYA.

TELTEK-MÚLTAK AZ ÉVEK ÉS EGYIK-MÁSIK KIS HANGYÁNAK ELÉRKEZETT A NYUGDÍJAS IDŐ. AZ EGYIK KIS NYUGDÍJAS HANGYA ELGONDOLKODOTT AZON, HOGYAN IS LEHET ENNYI SOK-SOK ÉVET ELTÖLTENI EBBEN A CSODÁLATOS ÓVODÁBAN?! HISZ, AKI IDEJÖN DOLGOZNI, AZ ITT IS MARAD NYUGDÍJIG. AKIK MÉGIS ELMENTEK, KIS IDŐ UTÁN VISSZAJÖNNEK… AKIT MÁS MUNKAKÖRBE HELYEZTEK, VISSZAJÁR IDE, AMIKOR CSAK ALKALOM ADÓDIK.

VANNAK OLYAN KITARTÓ, SZÍVÓS KIS HANGYÁK, AKIK BUSSZAL, MOTORRAL, SŐT BICIKLIVEL KEREKEZNEK KI A NAGYVÁROSBÓL A CSODÁLATOS ÓVODÁBA.

HÁT ENNEK VALAMI OKA VAN – TÖPRENGETT A NYUGDÍJAS KIS HANGYA.

RÁ IS JÖTT AZ OKÁRA: HÁT ENNEK AZ ÓVODÁNAK VARÁZSEREJE VAN!

ARRA IS RÁJÖTT, HOGY MI ALKOTJA EZT A VARÁZSERŐT.

HÁT BIZONY A SZORGALOM, A BECSÜLET ÉS A SZERETET!

ÉS EZEKKEL AZ ALKOTÓELEMEKKEL EZ A KIS HANGYABOLY RENDELKEZIK.

MÉG EGY JÓ TULAJDONSÁGA IS VAN ÁM ENNEK A VARÁZSERŐNEK.

AZ, HOGY KISUGÁRZIK SZERTE-SZÉJJEL A KÖRNYÉKRE. ELJUT AZ ANYUKÁKIG, APUKÁKIG ÉS HOZZÁK SORBA BEÍRATNI A KIS CSEMETÉJÜKET A VARÁZSEREJŰ ÓVODÁKBA. MERT ÉRZIK, HOGY JÓ HELYEN TUDHATJÁK FÉLTETT KIS KINCSEIKET.

MÁR ANNYI KIS APRÓSÁG ÉRKEZETT A VARÁZSEREJŰ ÓVODÁKBA, HOGY ALIG-ALIG FÉRNEK EL BENNE. A SZORGOS KIS HANGYÁK ALIG GYŐZIK A MUNKÁT. EZÉRT TITOKBAN ARRÓL ÁLMODOZNAK, HOGY VALAKI VARÁZSOL MÉG EGY CSODÁLATOS KIS ÓVODÁT MÉNFŐCSANAK KELLŐS KÖZEPÉBE!!

EHHEZ KÍVÁNOK NEKTEK, A NYUGDÍJAS KIS HANGYA-MAMA, JÓ EGÉSZSÉGET, TÜRELMET ÉS KITARTÁST!

KÖSZÖNÖM, HOGY EHHEZ A HANGYABOLYHOZ TARTOZHATTAM!

Dédapám története

Dédapám, Weller András 1899. július 12-én született Csanak faluban. Már a negyedik András volt egymást követően, de őt is követi Nagyapám bátyja (+Weller András sz.1929) és annak fia (Weller András sz.1969), aki jelenleg viszi a dinasztiánk nevét.

Dédapámék heten voltak testvérek, de kettő 8-10 éves korában meghalt közülük. Két nővére volt, egy bátyja és egy húga.

1750 után Mária Terézia idején jött 10 család Ulm környékéről telepesként. Földműveléssel foglalkoztak, középparasztok voltak, de jól gazdálkodtak. Tekintélyes család volt, több bíró került ki közülük, ami abban az időben rangot jelentett a társadalmi életben.

Dédapám a csanaki elemi iskolába járt, majd azt elvégezve, mint minden akkori fiatal szülei mellett a gazdaságban tevékenykedett. Nagyon fiatalon kemény munkára fogták és az otthoni sok munka mellett még segédkeznie kellett nővéreinél is, ugyanis 1914-ben férjeiket bevonultatták a világháborúba és az itthoni gazdaságok férfi munkaerő nélkül maradtak. Szükség volt minden mozgósítható erőre. Itt is derekasan helytállt, megerősödött.

Hasznát is vette a kemény munkának, mert 1917-ben – 18 évesen bevonultatták és két hónapi kiképzés után az olasz frontra került. Sokszor mesélte nagyapámnak, ő meg nekem azokat a borzalmakat, amiket mint fiatal gyerek átélt az Isonzói, Piavei ütközetekben, csatákban. Igen emlékezetes az a történet, amit az első harctéri éjjeli bevetésen élt át, mint géppuskás. Mikor kivilágosodott győződött meg róla, hogy mind az öt társát agyonlőtték. Zokogott és élete utolsó napjáig emlegette ezt. Az ellenség támadásait sikeresen megállították és amint parancsnokaik megállapították ebben igen nagy szerepe volt az ő géppuska állásuknak. Az első éjjelen Kisezüst kitüntetést kapott, amit apám őriz és ezt még három kitüntetés követte, amelyek szintén családunk féltett emlékei.

A sors fintora, hogy a háború utolsó napján esett 19 évesen hadifogságba. Szicíliába került, narancs ültetvényeken dolgozott. Sok megaláztatásban volt része, de arra mindig büszke volt, hogy úgy senki nem tudott dolgozni, mint a magyar „hadifoglok”. Narancson és rizsen éltek. Biztos így volt, mert itthon aztán soha rá sem nézett egyikre sem.

Fogság után megint jött a gazdálkodás, de csak egy darabig, mert 22 évesen kellett bevonulnia tényleges katonai szolgálatra 3 évre. Ez a katonaság csak belső rendfenntartást végezhetett, mert mint vesztes hatalom fegyveres hadsereget nem tarthatott. Mesélte, hogy futballmeccsekre vezényelték ki őket. Nem volt rossz sora, de ez is 3 év távollétet jelentett.

1929-ben alapított családot. Három fia született, András, János és Béla nagyapám. Nehéz munkás évek következtek, de a gazdaság gyarapodott, a fiai lassan megnőttek. Dédanyámnak is kijutott a munkából a négy férfi mellett.

Mint tehetős gazda nagy tiszteletnek örvendett, tagja volt a falusi elöljáróságnak és az egyházközségnek. Nagyon komoly tekintélyű ember volt, de ugyanakkor rendkívüli humorérzékkel áldotta meg a teremtő, ami minden időben, minden nehézségen átsegítette. Másokon is segített az „uccajtó” még éjjelre sem volt bezárva soha. Sokan jártak a házhoz, szegények, gazdagok egyaránt. Mindenkinek egyformán emelte meg a kalapját, de őt is megsüvegelték úton-útfélen.

A II. világháborúba pici gyermekei miatt nem kellett bevonulnia, de háború volt az, az itthon levőknek is. 1945-ben a család minden vagyonát elvitték. Legjobban két muraközi csikóját sajnálta, amiket Zalaegerszegen vett és hozott haza vonaton. Danzig és Murmanszk volt a nevük. Danzig tojás sárga színű volt hófehér hajjal és csillaggal, Murmanszk ugyanakkora termetű, ugyanolyan állású, piros színű, fekete hajjal. Csodálatos szépek voltak, csodájára járt mindenki a két gyönyörűséges csikónak. A Danzig és Murmanszk közismert nevek voltak a háború miatt és, ha azt kérdezték tőle miért erre keresztelte őket mindig azt mondta „ úgyis russzki lovak lesznek”.

Aztán 1945 március 28-án délben a széles kapukat sarkig tárva bejárt a hatalmas udvarra 20 lovas kocsi, az utolsó pont a lóistálló előtt állt meg, amelyiken két robosztus termetű nő ült a többi férfi között. Amint benéztek az istállóba még sikítottak is örömükben a két gyönyörű fiatal csikó láttán. Azonnal kivezették őket, az istállóban levő szerszámokat rájuk tették és a nagy szekérbe, ami félre volt tolva befogták őket. Dédpapa megérezte - russzki lovak lettek a szemefényei. Természetesen a másik három lónak is ez lett a sorsa.

Közben pár nap múlva vége lett a világháborúnak, ottmaradtak a gazdák üres zsebbel. Semmi sem maradt csak az akarat, de az igen nagy. Közben a legidősebb fiú, András polgáriba járt a háború alatt, a kisebbik meg 1945. május 9-én lett beíratva oda ahova a bátyja járt. Ki gondolta és merte volna azt gondolni, hogy az a nap a háború vége.

Igen kemény világ következett, de a háború után 8-10 évre megerősödött a családi gazdaság. Két fiú elvégezte a középiskolát, a középső pedig otthon segített, de nagyon sokat. Most már mindenki cserélt volna dédapámmal, mert három erős fia volt, akik sokszor besegítettek a nehéz munkába.

Ez sem ment sokáig, mert jött a mezőgazdaság átszervezése. Megint elvittek mindent, dédapám 70 évesen mehetett csak nyugdíjba addigra lett 10 éve a szükséges nyugdíjalaphoz. Ekkor már a fiai is családot alapítottak, 3 lány és két fiú unokával örvendeztették meg az elődöket.

Ennek a családnak a leszármazottja vagyok én is. Sajnálom, hogy nem ismerhettem dédapámat, Weller Andrást, de hálával gondolok rá. Amikor a temetőben járok mindig eszembe jut, amit nagyapám mesét, róla. Ott nyugszik a csanaki temető egyik fő sírhelyén, ahonnan láthatja a házat ahol született, a határt, a földeket ahol dolgozott. A templom ahol hitét kapta és tartotta a sírjához nagyon közel van. Egyik padján réztáblába vésett név mutatja a halandónak, ki csináltatta.

Világot látott, sok tapasztalatot gyűjtött, bölcs paraszt ember volt, aki szinte gyermekként szembe nézett a halállal. A nagy világégések közepette is megmaradt igaz embernek. Még most is sokan emlegetik jóságát és emberségét.

Lejegyezte nagyapja, Weller Béla visszaemlékezései alapján: Weller Attila Dunaszeg

Csehy József: Mesél a Vasdiplomás tanító magáról, életéről

Megjelent a Hegyalja újság 1996. novemberi számában

Akkor a község utcáinak nem volt rangos nevük, mint manapság. A mi utcánk mégis sajátos nevet viselt: Kutyaszorító. Szép fehérre meszelt falusi házakból állt. Nagyobb ünnepekre frissre meszelték. Búcsúkor csakúgy világítottak a hófehér falak. Kellett is, mert akkor még nem volt villany. Mindenki rendben tartotta, gondozta portáját. Éjjelre sem zárták be az utcaajtót. Betörés, lopás ismeretlen volt akkor. A lakásajtót sem szokták bezárni tűzeset, betegség miatt.
Az utca lakói jobbára törpebirtokosok voltak. Heti, havi fizetést nem kaptak. Abból éltek, amit a kis gazdaság hozott. Munkájuk kitéve az időjárásnak. Édesapám mesélte, hogy a század elején, június 2-án, virágzáskor fagyott el a kenyérgabona. Emiatt kukoricalisztből sütötték a kenyeret.
Csak Horváth József vasutas és Mészáros Dezső börtönőr kapott havi fizetést. Jól emlékszem Poór János bácsira, aki gyárba járt dolgozni. Legtöbbször gyalog ment és gyalog jött haza. Munka után csillagra vágta udvarát, kertjét. Sohasem felejtem el Poór Janikát, aki a Szív újság lelkes kihordozója volt. Sajnos 11 éves korában tetanusz mérgezés vitte sírba.
Az utca híres embere volt Szabó Mihály, a Mizsa bácsi hentes, aki mindig friss hússal látta el az utca és a környék lakóit. Vele szemben lakott Újvári László pékmester. Ő sütötte a ropogós kiflit, zsömlét, házi kenyeret. Nekünk édesanyám dagasztotta, kemencében sütötte a finom kenyeret és a lángost. Szép szokás volt, megszegéskor keresztet rajzoltak a kenyér oldalára, ha véletlenül leesett egy darabka a földre, azonnal felvették és megcsókolták.
Nagy eseményt jelentett egy-egy győri országos vásár. Szomorú emlék él bennem ezzel kapcsolatban. Édesapám megöregedett, nem bírta a nehéz földműves munkát. Eladta Fakó nevű lovát. Fáradtan jött haza a vásárból. Nyakában a ló kantára, kötőféke. Leült a nyitott verandára. Gurogtak könnyei. Mi körülálltuk, nem szóltunk semmit.
A szép ünnepek közül a karácsony a legemlékezetesebb. Estefelé a gyermekek házról-házra jártak, énekeltek szebbnél-szebb karácsonyi énekeket. Éjféli mise után nyugovóra tértünk. Csikordult az utcaajtónk. Felnőttek jöttek csendben az ablakunkhoz. Horváth Antal és László vezetésével legények, leányok halkan, tisztán énekeltek egy régi, nem közismert "Betlehemnek őslakói álmotokból keljetek" c. éneket. Édesanyám kiszólt, hogy jöjjenek be, de ők tovább mentek.
Gyermekkorom óta több évtized telt el A zsák utca szájánál volt a híres Népfőiskola. Innen kapta a mi utcánk a Népfőiskola utca nevet. Ide jártak a férfiak téli estéken előadásokat hallgatni. Szekeres Bónis plébánosunk neves előadókat hívott. Főtisztelendő Közi-Horváth József országgyűlési képviselő, Nitsmann Jenő, a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia tanára, aki az egyik alkalommal olyan hosszan beszélt a burgonyatermelésről, hogy a népszerű Mizsa bácsi megjegyezte: "Ezen idő alatt a krumpli is megsült volna."
Édesapám rendszeresen látogatta az előadásokat. Akkor este korábban etette az állatokat. Összeszedte magát, beszólt a szomszédoknak és mentek, mintha kötelező lett volna.
Sok érdekes dologra emlékszem. Esemény volt, ha jött egy meszes kocsis, vagy van-e valami eladót kiabáló, köszörűs, kéregető. Az említettek hiányoztak, ha nem jöttek. Különös, jóságos figura volt a drótozni-foltozni énekelő tótember. Eljött Tótorzságból. Filléres gondjai lehettek, megélt a foltozásból. Kérdeztünk tőle egyet-mást. Eligazítottuk "előkelő" utcánkban.
Az utca végét Fordulónak nevezték. A zsák utcába bejött kocsik itt fordultak meg. Itt volt a játszóterünk. Jó visszaemlékezni a nagy csatákra. Napestig rúgtuk a rongylabdát.
Egyszer emlékezetes napra ébredtünk. Mészáros Dezső, az egyik focista barátunk ajándékba kapott egy valódi bőr futballt. A labda gerezdjein a fűző, belül tüdővel felfújható gumi. Utána kellett elkötni a csöcsét. Ezzel a focival lehetett igazán játszani, de ha véletlenül eltaláltuk társunk arcát, akkor napokig látszott a fűző helye. Néha a labda berepült a Götz kertbe. A jóságos Rezső bácsi mindig visszaadta. Trianon után menekültek Pöstyénből a mi utcánkba. Tanáremberek voltak. Götz néni tőlünk hordott friss tejet. Esténként jött, hozta magával a Magyarság c. újságot. Részben nekik köszönhetem, hogy szüleim tanítottak. Unokáik itt nyaraltak, akikkel még most is fennáll a gyermekkori barátság.
Itt említeném meg, játszótársaink között szívesen láttuk a legénykedő Doktor Jóskát, a híres Törekvés kapusát. Olyan jól védett, hogy három lépésről sem tudtunk neki gólt rúgni. Később a győri II. ker. SC el akarta csábítani. Ő nem ment, a Törekvésben maradt. Gondolta, ott is annyi lenne a fizetése, mint itthon, azaz semmi.
A húszas évek elején nyitották ki a zsák utca végét a Győri út felé. A kivezető út szélét-hosszát Horváth Péter gazdálkodótól vette meg a község. Péter bácsira szomorúan emlékszem, mert addig húsz éves fiát, aki munka végeztével lecsúszott a kazalról, és az előre leeresztett kétágú, éles szénametsző felnyársalta. Édesapja élete végéig gyászolta.
Népfőiskola utcában most is mindenkit ismerek, hiszen legtöbbjük az ősök leszármazottjai, akik jó szomszédságban élnek az új lakókkal is. Ismerik egymást. Jól tudják mindannyiunk aját-baját, örömét. Mindig segítenek. Nevezetesen: Mari testvérem, Madarász Klári, Poór Teri, Pellek Ili, Varga Margit, Újváriné Gizi, Czédli Dezső iskolatársam, aki három gyermekét pedagógusnak taníttatta. Vele sokszor beszélgetünk a régmúlt és jelen időről. Hogyan is lenne jobb? Andódi István, aki ha kérték, ha nem mindig segített az utcabelieknek, legtöbbször köszönöm szépen-ért.
Lehet, hogy az idő szépíti meg az emlékeket. Most is meghatódom, ha felidéződnek. Kegyelettel gondolok az utca régi lakóira, édesapámra, édesanyámra, aki mindenkinek Csehy ángya volt.
40 éve nem lakom a Népfőiskola utcában, de most is a "mi utcánk". Szívesen megyünk fel testvérem, Marink és Gábor unokaöcsém egyszerű, átépített házába. Odamegyünk haza, emlékezni felejthetetlen gyermekkorunkra. Távolabb került másik testvérem, özvegy Polgár Ferencné is Csanakra jön haza.

< vissza

Buza Natália életrajza.

Született 1975. 08. 18-án a Szovjetunióban, Moszkvától délre ötven kilométerre, egy Podolszk nevű orosz városban. Anyja Szolomatyina Nagyezsda orosz nemzetiségű, korábban ugyanebben a városban élt. Apja Buza Balázs 1960 óta ménfőcsanaki lakos.

Általános iskolai tanulmányait a ménfőcsanaki általános iskolában végezte, ahol rendkívül jó előmenetelt tanúsított. Ezt követően a Révai Miklós Gimnáziumba járt, szintén kiváló teljesítményt produkálva. Képességein kívül ebben nyilván a ménfőcsanaki iskolában szerzett jó alapok is közrejátszottak. aminek következményeként egyenes útja nyílt a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Az egyetemen a második évtől az évfolyamon egyedül, köztársasági ösztöndíjasként folytatta tanulmányait.

Doktorrá avatása 1999-ben történt meg, általános orvosként. Azért ezt a szakot választotta, mert felismerte, hogy a betegek gyógyításához a tudományos háttérben dolgozva van elsősorban szükség alapos tudására. Ezt követően patológus rezidensként dolgozott, először a Pécsi Tudományegyetemen, majd az Országos Onkológiai Intézetben.

Házasságkötésével egy időben, 2003-ban férje ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba. New Orleansba való kiköltözésüket követően a megfelelő különbözeti vizsgák letétele után több kedvező állásajánlatot kapott. Jelenleg egy két éves kislány édesanyjaként a New Hawen Yale Egyetemen patológus rezidenseként dolgozik.

Baksa Kálmánné Tusi: Kincsre találtam! Nem hiszem, hogy ménfőcsanaki orvos tanított már az USA-ban a Yale egyetemen!

Búcsúzik tőlünk Berghold Zoltánné

Az elmúlt években már minden tanévzáró ünnepélynek volt egy ismétlődő eseménye. Minden évben búcsúztattuk valamelyik kollegát, aki nyugdíjba vonult. A mai napon is elköszönünk egy nagyon jó pedagógustól, Berghold Zoltánné tanítónőtől, az alsó tagozatosok kedves Éva nénijétől

Éva néni mindig pedagógusnak készült.
1971-ben végzett a győri Tanítóképző Főiskolán.
2004-ben köz-oktatásvezető és pedagógus szakvizsgát tett.
30 éve 1977 óta tanít Ménfőcsanakon, az utóbbi években matematikát és környezetismeretet.
1998-tól az alsó tagozat és a napközi munkáját igazgatóhelyettesként irányítja. Az intézmény minőségfejlesztési vezetője.
Évtizedek óta végzett magas színvonalú munkájának elismerései:
- Kiváló Munkáért kitüntetés 1986-ban
- Petőfi díj 1995-ban
- Tanácsosi Cím 1998-ban

Most 2007-ben nyugdíjba vonulása alkalmából pedig az oktatási és kulturális miniszter Pedagógus Szolgálati Emlékérem kitüntetésben részesíti, melyhez gratulálunk.

Berghold Zoltánné Éva néni ezzel a beszéddel búcsúzott az évzáró ünnepségen:

Kedves Diákok!

Örülök, hogy nem vagyunk azokban a régmúlt időkben, amikor egészen a város kapujáig kísérték a ballagó diákokat, akik ott az Utolsó Korsót itták. Az Utolsó Korsót, amely aztán az ősi keleti szokás szerint összetört a város kapujának szegletkövén. Ez volt a végleges búcsú, az utolsó találkozás pillanata: a diákok ezután hír nélkül, nyomtalanul szóródtak szét a nagyvilágban. Az egyén megszűnt létezni a közösség számára, a közösség az egyén számára. Szóval, örülök, hogy manapság már nincsen ilyen Utolsó Korsó, amelynek a szegletkövön mindenáron össze kell törnie! Ugye, Ti is úgy gondoljátok, hogy ez a búcsú nem végleges, ez a találkozás nem az utolsó! Én azt hiszem, csak rajtatok múlik, hogy megmaradtok-e egymás számára! Keressétek egymást: segítsetek és kérjetek segítséget; mindenképpen folytassátok azt, amit folytatásra érdemesnek ítéltek. És ne feledjétek: tanáraitokra is mindig számíthattok - keressétek hát őket is!

Antoine de Saint Exupéry a Kisherceg íróját idézem: “Egy magányos kődarab mindig csak kő marad. Ám ha kell a sok kő templomot emel”

Kedves elballagó Diákok!

Csak rajtatok múlik, hogy a Korsót magatokkal viszitek-e, épen megőrzitek-e! Csak rajtatok múlik, hogy a tartalmából mit és hogyan használtok fel! Én remélem, hogy nem folytak el hiábavalóan az iskolaévek; remélem, hogy Korsóitokban értékes tudáscseppek gyűltek össze: örömről és bánatról, szépről és rútról, igazról és hamisról. Barátságról, szerelemről - egyáltalán, emberi kapcsolatokról. Remélem, hogy a Korsó cseppjei sokáig táplálni fognak benneteket!

Kedves ballagó Diákok!

Márai Sándor szavaival búcsúzom:
“Vándor vagy és tovább kell menned
Ezért menj minden nap tovább”

Kedves ballagó Diákok! Kedves Tanárok és Szülők!

Búcsúbeszédemet rendhagyó módon egy általatok Is kedvelt mai zenét játszó együttes számát idézve kezdem.
“A mai nap nem olyan mint más,
A mai nap nem lesz senki hibás,
A mai nap örömünnep vár ránk,
És nem lesz vitatkozás.”

Én jól emlékszem, kedves ballagó diákok, hogy amikor tizennégy éves lettem, nagyon vágytam arra, hogy a felnőttek komolyan vegyenek, felnőttként kezeljenek. Csak arra nem jöttem rá sokáig, hogy egy fejjel magasabb lettem ugyan, de ez önmagában még semmit nem jelent. Nem jelenti azt, hogy „kimagaslom” a többiek közül. Nem jelenti azt, hogy bárki is felfigyel rám, hogy észrevesznek. Hogy elismernek. Nem jöttem rá arra, hogy a hangom vastagabb, erősebb lett ugyan, de ebből még nem következik az, hogy a szavaimat meg is hallják és hallgatják. A „kimagasláshoz” komoly eredmények kellenek. Az elismeréshez bizonyítani kell. Az erős hanghoz érett, megfontolt szavak, gondolatok kellenek. Nem elég beszélni valamiről, mondani is kell valamit! Nem elég jól értesültnek tűnni, felkészültnek is kell lenni!

Csak később jöttem rá arra is, hogy a szabadság nem egyenlő a felelőtlenséggel. A szabad ember véleménye nem vélekedéseken, hanem tudáson alapszik. Ez a tudás teszi lehetővé számára, hogy ha kell, bíráljon, ha pedig kell, akkor toleráns és empatikus legyen. Ebből a tudásból fakad a segítségnyújtás minden akadályon és veszélyen túlmutató igénye is. Ebben az iskolában éveken át arra törekedtünk, hogy a valós, alkalmazható tudást alapozzunk meg bennetek. Tanáraitok tudták, hogy gyermekeket tanítani nem gyermekjáték. Hogy a tanítást - nevelést halálos komolyan kell venni: azzal a hittel és meggyőződéssel kell hozzáállni, hogy minden, ami az iskolában elhangzik, vagy nem hangzik el, megtörténik, vagy nem történik meg, valamikor, valahol, valakiknél sorsfordító lehet.

Nyilvánvalóan nagyon nehéz megvalósítani egy iskolai óra keretében azt, hogy valószerűtlenül távoli dolgok valós közelségbe kerüljenek Sok mindenről nehéz megmagyarázni, kimutatni, és sok mindenről nehéz egy adott pillanatban megérteni, hogy miért fontos, miért érdekes, hogy miért lehetünk valaha is érintettjei. Mindezzel együtt én bízom abban, hogy tanáraitok erőfeszítése nem volt hiábavaló! Kívánom Nektek, hogy ilyen tanárokhoz legyen szerencsétek az elkövetkező években is. És kívánom, hogy az ő elkötelezettségüket a Ti eltökéltségetek teljesítse ki.

Kedves Éva tanító néni! Hosszú, boldog nyugdíjas éveket kívánunk!

A hírt köszönjük Stoller Lászlónak

Gyirmóty Józsefné Józsa Margit 1911. október 19-én született. Heten voltak testvérek, mindűket túlélte. Édesapja Józsa János volt a Bezerédj uradalom utolsó vincellérje. Az elemi iskolát kitűnő eredménnyel végezte el, de rögtön utána munkába kellett állnia. Dolgozott szobaleányként a Bezerédj kastélyban, majd Budán a Bezerédj leszármazott Denk családnál. 1938-ban férjhez ment. Gyermekük még nem volt, amikor férjét behívták katonának, aki 1942-ben valahol a Don kanyarnál elesett. Hátralévő életét gyermektelenül, özvegyen élte le. Édesapja halála után kezdő falubeli házasokat fogadott be. A rokon gyerekeket ugyanúgy, mint lakói kisgyerekeit sajátjaként szerette. Azokat az időket azóta is mindegyikük elérzékenyülve emlegeti. A háború után napszámba járt, aztán nyugdíjig gyárban dolgozott. Emellett számolatlanul sokat segített a rokonoknak, meg mindenkinek, aki kérte. Málnát szedni, kapálni talán senki sem tudott olyan jól, mint ő. A tömésház helyére épített új Fekete István utcai házában mindenki szívesen látott vendég volt. Jellegzetes alakja évtizedeken keresztül hozzátartozott a templomhoz: takarított, mosott, vasalt, kapálta a templom és a plébánia kertjét, 95 éves koráig sekrestyés-ként dolgozott. Egyike volt az utolsó templomépítőknek, de a plébánia építéséből is ereje szerint kivette a részét. Templomi szolgálata egyre inkább életének alázattal, de egyúttal örömmel végzett, meghatározó része lett. Emlékét őrzi adománya, az oltártól jobbra lévő szép magyar zászló. A nyugdíjas klub alapító tagja volt. Nyugdíjas évei alatt különböző plébánosok vezetésével több Mariazell-i, Czestochowa-i, és csíksomlyói zarándoklaton vett részt. De amit talán legbüszkébben emlegetett, az a ménfői leánykörösökkel 1938-ban Budapesten megélt eucharisztikus kongresszus volt.

Búcsúzunk Margit nénitől

Egy hosszú, szerénységében is tartalmas és gazdag földi élet zárult Margit néni halálával. 99 éves korában adta vissza lelkét Teremtőjének. Életét egy szóval tudnánk jellemezni: szolgálat. A ménfői temetőben tőe búcsúzók sokasága is jelzi, milyen sokan tisztelték, szerették. A Hollandiából hazaérkezett rokon, Seper Ilonka búcsúszavai jellemzik őt tömören: „Nincs olyan a rokonságban, talán a faluban sem, akin ne segített volna ... ha valamit adni tudott, jobban örült, mint akinek adta. Ez élete igazi varázsa, amiről mindannyian példaképet vehetünk...” Idézzük fel Margit nénit saját szavaival Gülch Csaba cikkéből (Fél évszázada épült a ménfői templom, Hegyalja 1998. IP-V.): „A Bezerédj-kápolnában tartottuk a miséket, de hála Isten, egy idő után kicsinek bizonyult a tér. Ismét felvetődött a régivágy: építsünk templomot. Mindenki lelkesen támogatta a nemes ötletet – emlékezett vissza a kezdetekre a fáradhatatlan szervező. Mise előzte meg az alapásást, majd a virágdíszes úton a körmenet a kijelölt telekhez indult és megkezdődött a munka. A falu szinte egy emberként összefogott... Az adakozásból, katolikus testvéreiket segítve, kivették részüket a helybeli evangélikusok is...” Margit néni élete úgy simult egyháza életéhez, ahogy az építő téglák a templom falaiba. Nyugodjék békében! Zs.